Szereplők: Ceila (saját karakter), Négyes

Életemben egyszer jártam a Bátrak központjában, amikor a bátyámat látogattam meg. Most is miatta jövök, de ő már nem él. Ezt pedig nem hagyhatom következmények nélkül. Eric talán nem volt túl jó ember, és nem szeretett engem – de ember volt, és ez már elég ahhoz, hogy ne érdemeljen ilyen rideg, kegyetlen halált.
Idegesen lesimítottam szürke ruhámat, miközben határozottan átvágtam a Kúton, ahol a Bátrak csak úgy nyüzsögtek. Pedig nem sokkal ezelőtt úgy tűnt, a csoportoknak befellegzett. De úgy látszik, ez az ösztön már belénk kódolódott, és nem tudunk más rendszerben élni. De hogyan is tudnánk, amikor azt sem tudjuk, hogyan lehetne másképp?
Annak idején én is szerettem volna Bátor lenni. Mindig is hozzájuk akartam csatlakozni, de talán csak azért, hogy Ericnek bizonyítsak. Hogy közel kerüljek hozzá. A köztünk lévő távolság ugyanis az évek alatt egyre inkább csak nőtt.
Mindketten Műveltnek születtünk, de nem sokáig voltunk egy család. A szüleink ugyanis elváltak. Én anyával maradtam, aki kérvényezte, hogy engedjék meg, hadd menjen vissza az Önfeláldozó szüleihez. Valahogy sikerült elérnie, de mai napig sem tudom, hogyan. Nyilván engem használt ürügynek, hiszen egy gyereket senki sem kényszerítene Csoportnélkülinek. Így hát nyolc éves koromtól kezdve Önfeláldozóként nevelkedtem, de egyáltalán nem éreztem ott jól magam. Sokáig nem is beszélgettem senkivel, egyszerűen nem akartam barátokat szerezni. Hiányzott a bátyám, és megfogadtam, mihelyst betöltöm a tizenhatot, visszamegyek hozzá a Műveltekhez.
De aztán megismertem őt. Tobias-nak hívták. Barátok lettünk, ez pedig mindent megváltoztatott.

Két évvel volt idősebb tőlem, és a szomszédunkban laktak. Emlékszem, az iskolában láttam párszor, de én sokáig csak Eric-kel foglalkoztam. Minden alkalmat megragadtam arra, hogy a beszéljek a bátyámmal, de ő látni sem akart engem. Folyton a fejemhez vágta, hogy cserben hagytuk őt, és már nem tekint a testvérének. Ez nagyon fájt, és nem is tudtam sokáig palástolni a fájdalmamat. Egyik nap, tanítás után az iskola mögött lévő régi biciklitárolónál elkapott a sírás. Azt hittem, sosem fogom tudni abbahagyni. Mindig is szerettem Eric-et. Mindig is büszke voltam rá, hogy van egy bátyám. Azt hittem, ő is szeret. Akkor mégis, miért olyan elutasító velem? Miért engem hibáztat a szüleink hibája miatt?
Ahogy ott sírtam, lépteket hallottam, majd egy fiú jelent meg az átjárónál. Mikor meglátott, megtorpant, én pedig kapkodva letöröltem a könnyeimet a ruhám ujjával. Azt kívántam, bár elmenne innen, de ő odajött hozzám. Magasabb volt tőlem, barna hajú, barna szemű, és hozzám hasonlóan szürke ruhát viselt. Tehát Önfeláldozó.
- Segíthetek valamit? –kérdezte. Megráztam a fejem, és összefontam magam előtt a karjaimat, mintha fáznék.
- Nem, köszönöm. Csak… valami a szemembe ment.
Nem akartam, hogy sajnáljanak. Tulajdonképpen nagyon idegesített az Önfeláldozók túlzott „önfeláldozása”, meg az, hogy állandóan másokat helyeznek saját maguk elébe. Nem hiszem, hogy bárki képes ilyen szintű önzetlenségre. Mindenkiben van önzetlenség. Legalább egy kicsi.
- Ha gondolod, hazakísérlek –ajánlkozott, majd halványan elmosolyodott. –Úgy látom, egy irányba megyünk.
Csak bólintottam, és kelletlenül követtem őt. Odakint, az út túloldalán, a házak mögött ekkor robogott el a vonat, éles hangja betöltötte a levegőt. Automatikusan néztem oda, pedig tudtam, mit fogok látni: fel-le ugráló fekete ruhás Bátrakat.
- Milyen felelőtlenek –morogtam.
- Tessék? Ja, ők? –kérdezte a fiú, a vonat irányába fordulva.
- Szerinted nem? –néztem rá, mire csak vállat vont.
- Mindenkinek vannak furcsa szokásai. Ők meg biztosan bennünket tartanak lököttnek.
Rövid nevetést hallattam. –Hát, én se gondoltam volna, hogy egy Önfeláldozónak még humora is lehet.
- Hogyhogy? –vonta össze a szemöldökét. –Te is Önfeláldozó vagy.
- Ez elég… bonyolult –mondtam, és zavartan piszkálgatni kezdtem a vállamra omló, befont copfomat. –Csak nyolc éves koromtól vagyok Önfeláldozó, miután a szüleim elváltak, és anyával visszajöttünk az ő eredeti csoportjához.
- Ó! Szóval te vagy az… már hallottam rólad. Marcus a tanácsnak a tagja. Az apám –tette hozzá, majd megállt, és szembe fordult velem. –Tobias Eaton vagyok.
- Én pedig Celia Parker –nyújtottam neki kezet, de úgy tűnt, nem tudja, mit kezdjen ezzel a gesztussal. Gyorsan észbe kaptam, és a ruhám mögé rejtettem a kezemet. –Bocs, mindig elfelejtem, hogy ti nem bizalmaskodtok.
- A szokás hatalma –mosolygott, miközben tovább indultunk. –Szóval, eredetileg melyik csoporthoz tartozol?
- A Műveltekhez –válaszoltam. –És mihelyst eljön a választási ünnepség, vissza is megyek hozzájuk. Ne sértődj meg, de valamiért nem érzem jól magam itt, nálatok.
- Biztosíthatlak, hogy ezzel nem vagy egyedül –mondta, amivel felkeltette a kíváncsiságomat, de akkor még ott nem kérdezősködtem. Ezután azonban Tobias és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Először csak együtt tettük meg a suli és az otthonunk közötti távot, aztán együtt is tanultunk. Később aztán egyre többet beszélgettünk, egyre bizalmasabb dolgokról is. Így elmesélhettem neki, hogy mennyire hiányzik a bátyám, hogy mennyire megviselt a szüleim válása, és úgy tűnt, ő megért. Mellette voltam, amikor meghalt az anyukája, támogattam őt. Amit azonban sosem mondott nekem, és amivel én sem tudtam mit kezdeni, az az apukája viselkedése volt.
Teljesen véletlenül jöttem rá, hogy Tobias-t rendszeresen bántalmazzák otthon. Ekkor ő már tizenöt éves volt, majdhogynem tizenhat, én pedig tizenhárom. Hogy hogyan tudta évekig titkolni még előlem is ezt a borzalmat, azt mai napig nem értem.
Egy esős szombat délután volt, amikor eszembe jutott, hogy Tobias-nál hagytam az egyik könyvemet. Átkopogtam hát hozzájuk, de miután senki nem szólt ki, úgy gondoltam, benyitok. Gond nélkül bejutottam a lakásba, de odabent olyan csend honolt, mintha nem lenne ott senki. Ezt furcsálltam, hiszen nem vallott rájuk, hogy tárva nyitva hagyják a lakást.
- Helló! –kiáltottam be. –Van itthon valaki?
Válasz nem érkezett, csak valami furcsa nyöszörgés szűrődött ki Tobias szobájából. Először megijedtem, de aztán összeszedtem magam, és odamentem. A helyiség ajtaja félig nyitva volt. Óvatosan belestem rajta, a látványtól pedig majdnem rosszul lettem.
- Tobias! –kiáltottam, azzal odasiettem hozzá, és letérdeltem mellé, két kezembe véve az arcát, melyen egy mély vágás húzódott meg. A seb még friss volt, vér folyt ki belőle, végig a nyakán, beszennyezve szürke ingjét.
- Celia… menj el –kérte halkan. Megijesztett, mert nagyon nehezen vette a levegőt, szemei pedig vörösek voltak, mintha sírt volna. Sosem láttam még ilyen állapotban.
- Nem megyek –jelentettem ki, azzal letéptem egy csíkot a ruhám aljából, és a sebre szorítottam. –Mi történt veled? Betörők? Elvittek valamit?
- Ne kérdezősködj –mondta, kicsit határozottabban, és megfogta a kezem, mellyel a ruhát szorítottam az arcához. –Hidd el, jobb lesz, ha elmész.
- De nem hagyhatlak itt ilyen állapotban! –méltatlankodtam. –Orvosra van szükséged…
- Egyedüllétre van szükségem! –vágott közbe kissé ingerülten, ami meghökkentett. Tekintete csordultig volt fájdalommal, olyannal, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Úgyhogy megtettem, amire kért, és magára hagytam őt. De egy perc nyugtom sem volt utána. Nagyon aggódtam érte, ugyanakkor mégsem akartam túlzásban kérdezősködni tőle.
Végül aztán összeraktam a dolgokat. Tobias sokszor sántított, és múltkor, amikor véletlenül valaki meglökte a hátát, fájdalmasan felszisszent, még a szemei is könnybe lábadtak. Párszor betört orral jött iskolába, múltkor pedig hiányzott az egyik foga. A szemei szinte állandóan karikásak voltak… vagy a múltkor egy monokli volt a jobb szeme alatt?
Sosem hívott be magukhoz. Sőt, ő maga is igen keveset van otthon. Bár az Önfeláldozó szülők ezt komolyan veszik, így hát Tobias csak annyit tehet, hogy maximálisan kihasználja a lehetőségeit.
Az apukáját rendszeresen a keresztnevén emlegeti. Talán sosem hívta még apának…
Aznap már nem keresett, úgyhogy csak az iskolában találkoztunk legközelebb. Az arcán még mindig látszott a sérülés, de már halványabban. Barna tekintete azonban ugyanolyan fájdalmas volt, mint szombaton. Megszakadt érte a szívem.
- Hogy vagy? –kérdeztem halkan, mikor találkoztunk a folyosón.
- Jól –felelte, és megpróbált mosolyogni, de nem sikerült. Csak most vettem észre, milyen merev. Vajon mindig ilyen volt? És eddig miért nem tűnt fel? –Köszönöm, hogy nem kérdezősködtél, és…
- Marcus volt, igaz? –vágtam közbe. Tobias elhallgatott, és feszülten nézett rám. Kezei ökölbe szorultak, és elfordult tőlem, az ablak felé.
- Döntöttem a választással kapcsolatban –adott kitérő választ. Vagy legalábbis, akkor azt hittem, hogy kitérő. De most már tudom, hogy nem. –De ezt csak neked mondom el, és számítok rá, hogy más nem tudja meg.
- Tőlem biztosan nem –léptem közelebb hozzá. Tobias nagyot sóhajtott, és felém fordult.
- A választási ünnepségen az én vérem a Bátrak medencéjébe fog hullani, Celia.
Kihagyott egy ütemet a szívem. –Biztos vagy benne?
- Még nem. De hajlok rá. Itt nem maradhatok.
- De talán egy másik csoport… Miért pont a Bátrak? –kérdeztem.
- Mert ők olyan… szabadok! Ők nem félnek semmitől, tőlük viszont tartanak az emberek! És… talán oda majd nem jön utánam Marcus.
Egy ideig csak némán néztem rá, aztán előre lendültem, és magamhoz öleltem őt. Tudtam, hogy nem fog tudni mit kezdeni ezzel a gesztussal. Azt is tudtam, hogy kellemetlenül érinti ez a testi érintés. De nem érdekelt. Mert akkor és ott rájöttem, hogy számomra ő a legfontosabb.
Fontos annyira, hogy elengedjem, ha kell. És úgy tűnik, nem lesz más választásom.
A választási ünnepségen láttam őt utoljára, ennek pedig már három éve. Azóta sok minden változott, de legfőképpen mi ketten. Pedig én látszólag ugyanaz az Önfeláldozó maradtam. De ha ezzel itt végzek, nem megyek vissza a csoportomhoz. Önként száműzöm magam. Mert Önfeláldozó nem képes arra, amire én most készülök.
Megálltam a Kút közepén, tekintetemet a szemközti falhoz szegeztem. Ott volt. De nem egyedül. Egy rövid, szőke hajú lány társaságában. Boldognak tűnt. Mert az is volt. Önfeledt és boldog. Sosem láttam még ilyennek. Ilyen boldognak. Mert velem is boldog volt. Tudom, mert sokszor nevetett a jelenlétemben. De engem sosem ölelt meg így. Sosem csókolt meg. Ezt a lányt viszont megcsókolta, gyengéden, szerelmesen. Együtt vannak.
Úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe, mikor mindez tudatosult bennem. El akartam futni, de a lábaim földbe gyökereztek. Kezeim megremegtek, amikor Tobias a lány válla fölött rám nézett. Egyenesen rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, a szívem hevesebben kezdett dobogni. Tudtam, hogy én borzalmasan festek, ő viszont csak még helyesebb lett az évek múltával. Nem csodálkozok, hogy barátnője van.
Egy örökkévalóságnak tűnt az a pillanat, amíg egymás szemébe néztünk. Furcsa mód senki sem vette észre körülöttünk. Ez most csak a mi pillanatunk volt. Csak a miénk. Egy ajándék. Legalábbis, számomra.
Tobias tett felém egy mozdulatot, és ugyanabban a pillanatban valaki elkiáltotta magát.
- Hé, Négyes!
Tobias a hang irányába fordult, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. A pillanat megtört. Mikor újra visszanézett rám, sarkon fordultam, és kirohanta a központból. A sínek felé mentem. Szerencsére pont közeledett egy vonat. Tartottam a tempót, miközben a vonat mellém ért, én pedig megragadtam a kapaszkodót, és felhúztam magam a kocsiba. Rosszul érkeztem, a karom meghúzódott, a lábam pedig lehorzsolódott, de nem érdekelt. Odavonszoltam magam a kocsi oldalához, hátamat nekivetettem a falnak, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Nem hiszem el, hogy ott voltam. Nem hiszem el, hogy újra láttam. Nem hiszem el, hogy ott voltam, olyan közel hozzá, és mégis, olyan távol…
- Celia!
Riadtan összerezzentem és kinyitottam a szemem. Tobias állt velem szemben a kocsi ajtajában. Kissé zihált, de őt közel sem fárasztotta ki annyira a futás, mint engem. Hát persze, hiszen már megszokta.
- Tobias –mondtam halkan.
- Mit… Mit keresel te itt? –lépett közelebb hozzám. –Történt valami?
El akartam mondani neki. Hiszen valaha a legjobb barátom volt! Mégis, tudtam, hogy nem tehetem. Ráadásul… Pont neki kellene legjobban tudnia, mi történt.
Négyes.
- Én csak… Nem tudom –ráztam a fejem. –Összezavarodtam –vallottam be végül, és kezembe temettem az arcomat. Tobias nem felelt, csak odalépett hozzám, leguggolt, és megsimogatta a karomat. Lassan felemeltem a fejem, és ránéztem. Sokat változott az évek alatt. Közvetlenebb lett. Bár még mindig olyan feszült volt és kissé merev, mégis érezhető benne a lazaság. A fekete különösen is jól állt neki, bár az feltűnt, hogy a haját még most is az Önfeláldozók elvárásai szerint nyírja. Hiába, nem vetkőzhetjük le azt, aminek születtünk. Pontosabban, amilyennek neveltek minket.
De úgy tűnt, neki mégis sikerült. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? Pont én?
- Úgy sajnálom, Celia –mondta halkan. Őszintének tűnt, bár nem tudtam, pontosan mit is sajnál. Azt viszont tudtam, hogy Tobias-nak van lelke. Hiába sebezte meg annyiszor Marcus, és még azóta ki tudja, hányan…
- Én is sajnálom –motyogtam, mire értetlenkedve vonta össze a szemöldökét.
- Mit sajnálsz?
Légzésem felgyorsult, és kicsit távolabb húzódtam tőle. –Menj el, Tobias. Hiba volt idejönnöm.
- De Celia… Megijesztesz…
- Nincs semmi bajom. Csak haza akarok menni.
- Akkor elkísérlek –jelentette ki határozottan. –Talán szükséged lehet…
- Egyedüllétre van szükségem! –fakadtam ki, de aztán legszívesebben a szám elé kaptam volna a kezem. Egyáltalán nem direkt idéztem az ő szavait, de tudtam, hogy neki is eszébe jutott az a bizonyos múltbeli jelenet. Akkor ő szorult volna támogatásra, most pedig én. De egyikünk sem hajlandó elfogadni a másik segítségét. Talán mert nem is vagyunk alkalmasak arra, hogy egymást támogassuk. Vagy csak mindketten ugyanolyan makacs természetűek vagyunk, és nem akarjuk terhelni a másikat, mert…
Lehajtottam a fejem, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Tobias itt volt velem, olyan közel hozzám, hogy éreztem a teste melegét. Csak most jöttem rá, hogy szeretem őt – de sosem lehet az enyém.
Tobias nem mondott semmit, de magamon éreztem a tekintetét. Aztán egyszer csak magához ölelt engem, pont úgy, mint én őt annak idején, az iskola folyosóján. –Vigyázz magadra, Celia! –suttogta a fülembe, aztán elengedett, és felállt. Képtelen voltam ránézni, nem akartam nehezíteni a pillanatot. Amikor aztán végül felemeltem a fejem, már egyedül voltam a kocsiban.
Nagyot sóhajtottam, és kétségbeesetten beletúrtam a hajamba. Ordítani akartam, mert annyira fájt. De persze nem tettem. Talán már túlságosan is Önfeláldozó lettem.
Vagy mégsem.
Remegő ujjaimmal elővettem szürke kötényem zsebéből a pisztolyt, amely végig ott volt velem. Soha nem volt még ilyen a kezemben, és most megijesztett, mert volt egy pillanat, amikor talán képes lettem volna használni, ha biztosra vettem volna, hogy ezzel ismét elnyerhetem a bátyám szeretetét.
De nem minden áron.
Leraktam a pisztolyt magam mellé a földre, aztán elővettem a zsebemből a levelet. Eric levelét.
Celia! Tudom, hogy nem voltam mindig jó bátyád, de segítened kell. Mire ezt olvasod, addigra én már valószínűleg nem élek. Tudnod kell, hogy Négyes tette ezt velem. Neki köszönheted, hogy nincs többé bátyád. Ha egy kicsit is szeretsz még, ne hagyd ezt büntetlenül! Tedd meg ezt értem. Eric.
Olyan sokáig néztem a „Négyes” nevet, hogy szinte átforrósodott a tekintetemből a papír. Aztán összegyűrtem a levelet, felvettem a fegyvert a földről, majd felálltam, és a kocsi ajtajához sétáltam. A vonat már majdnem elérte a kerítést, így erdős részen haladtunk keresztül. Belekapaszkodtam az ajtó szélébe, miközben fél kézzel kibontottam a kontyomat, hogy a menetszél belekaphasson hosszú, barna hajamba. Éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan erő jár át. A szabadság ereje.
Lenéztem a kezemben tartott fegyverre és az összegyűrt levélre, majd egy határozott mozdulattal kidobtam mindkettőt a vonatból.
Ma kezdődik hátralévő életem első napja. És bár semmim sincs, egyvalamim mégis van: lelkem. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem. A legfontosabbat.

/forrás: GretaChevelle/